|
1
Oda a jussod, költő, szedd a lábad!
Dobóék vára vádlón füstölög,
vasas zsoldosok nyargalnak utánad,
csörtess a nádba, rejtőzz, üldözött. –
Estére elhal majd a zaj, s ha fáradt
tested ledől, a földre nyűgözött
tagokból még a lélek égre szállhat
portyázni fönt a csillagok között.
Konok szád többé pénzért nem perel,
lovad a Senki rónáján legel,
itt híre sincs és ára sincs fejednek;
s a tó vizén, ha rá holdfény verődik,
arany csípőjű, régvolt szeretőid
ledér csapatban végighemperegnek.
2
Kígyó-barátság: főúri csalétek,
nők esküvése, fortélyos beszéd
bűbája téged többé nem igéz meg. –
Terhét a múlt most úgy hullatja szét,
mint vértjüket a megfutó vitézek.
Ne háborogj – az erdő és a rét
új otthont kínál: szídd a sűrű mézet,
szürcsöld a lombok őszi fűszerét.
Magányod súlyos szirmába csukódva
itt mély veremben lakhatsz, rókamódra,
s ha régi kedved olykor fellobog
még dalolhatsz is: meglásd meghatottan,
félszeg vigyorral jönnek majd nyomodban
kezes medvék és jámbor farkasok.
3
A költő válaszol
De magam ellen, jaj, ki véd meg engem?
A förtelmek belepték lelkemet,
mint a talajt e tikkadt rengetegben
a szertekúszó hajszálgyökerek.
Nélküled, Uram, hová kéne lennem?
Te bocsásd szárnyra minden percemet,
megújuló intés légy életemben;
nem szentjeid – én érdemeltelek:
mert mélyen elplántáltál bűneimben,
sújthat jeged, fagyod, hiába minden,
paráznaságom újra kicsírázik:
én élem át (nem ők: a jók) e renyhe
test mámorában égve, dideregve
Műved s Tilalmad kettőzött csodáit.
4
S miként feledjem Annát, Anna táncát?
(szökőárként terült, emelkedett),
Eger bástyáit, kardom villanását
s a harmatlepte régi réteket?
Hol vagytok jó végváriak, kevélyen
cikázó sólymok, korhely cimborák?
Áldomásaink ízét most is érzem,
veszett vágtánk bennem dobog tovább…
Vad volt? Nehéz volt? Szép volt? Újrakezdve
másodszor is így élném, istenemre,
de véget ért. Ébren kísért az álom:
már messze ring, vígasztalan vizekre
ereszkedik – hogy többé föl se szálljon –
gyémántfelhőm, egyetlen ifjuságom.
1957
|