Ördög már veletek, ti álszent hivatalok,

hites uraságok csipkegallérban, csuhában,

kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam,

dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitílt.

De ti bejöttök sátorom száján szalag gyanánt,

utatok sötétül Bécsig, hol jó hír a gyászhír.

Hány sértett fenség marka eresztett szemfedőnek,

csipeszes inkviziciónak, ti dogma-dongók!

Dögbanyák, az ágyú nem lök oly mérges tojást

amilyent farotok csöve pököd eleven húsra,

homlokom kínja nektek oszmán nyalánkság, vissza,

ragadjatok Belzebúbra, ki világra kúrt!

Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó

s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors –

Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom

innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem.

Csontvázdiák, te, halál, tiéd a rózsás kalap,

kobakodra húzd és ámulj amig én a világot

vetkezem, a májust, bár fülemüleszóval bélelt,

margarét-gombos rétet levetek s zöld mezőt.

Delfin-szökésü ló torokig habzó kalász közt

már semmi, az Óceán habzata semmi, a Nap

férfiseb-láza, a mátka-ezüst haskéregü Hold

s töredék aranyaim: csillagok, elszórt semmi.

Lengyel szép Zsuzsánna, citera et cetera,

s kitől fürdő forr fel, a Hölgy és mókusa, semmi,

doboz-tömlöcben gyűrüm, hontalan voltom semmi,

hervadj le földig, te rózsás kalapos halál!

Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át

gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla

kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán,

valakihez pirosa áttör időn s ködön.

Ördög már veletek, oltottmész-ruhám dörög,

zsinórzata villám, nem esem hanyatt se orrlag,

angyalaim karolnak égbe, s majd krónika csácsog:

címere hárfa – hungarus volt, istentelen.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia